Tanulmányok a névadókról

Jakobus de Voragine: Legenda aurea

részlet

fordította: Bárczi Ildikó

Szent Kozma és Damján

 [szeptember 26.]

A Kozma (Cosma) név a cosmosból ered, ami annyi, mint ‚kép’ vagy ‚felékesített’. Isidorus szerint a görög cosmos latinul mundus, azaz ‚tiszta’. Mert példakép volt másoknak, felékesítve a jó erényekkel, s tiszta volt minden gyarlóságtól.

A Damján név a dámból ered, egy alázatos és szelíd állat nevéből. Vagy a dogma, azaz ‚tanítás’ és az ama, azaz ‚fölfelé’ vagy a damium, azaz ‚áldozat’ szavakból. Vagy annyi, mint az ‚Úr keze’ (Domini manus). Szelíd volt magatartásában, égi tanítás volt a prédikációjában, áldozat lett teste sanyargatásában, az Úr keze volt gyógyító gondoskodásában. Kozma és Damján édestestvérek voltak, Egea városában születtek, egy Theodora nevű hívő asszonytól. Kitanulták az orvosi mesterséget, s annyi malasztot kaptak a Szentlélektől, hogy minden betegségből kigyógyították nemcsak az embereket, de még a jószágot is, s mindezt ingyen, ajándékba.

Egyszer egy Palladia nevű asszony, aki mindenét ráköltötte az orvosokra, felkereste a szenteket, és épen, egészségesen tért haza tőlük. Ekkor titokban valami csekély ajándékot nyújtott át Damjánnak, s mivel az nem akarta elfogadni, égre-földre esküdözve kérlelte. Erre Damján beleegyezett, hogy elfogadja, nem mintha az ajándékra vágyott volna, hanem hogy eleget tegyen az ajándékozó fogadalmának, s nehogy úgy tűnjék, nem törődik az Úr nevével, hiszen látta, hogy arra esküdözve könyörgött neki az asszony. Mikor Szent Kozma tudomására jutott a dolog, meghagyta, hogy ne temessék fivérével közös sírba. A következő éjjelen azonban megjelent az Úr Kozmának, és kimentette fivérét az ajándék elfogadása dolgában.

Hírüket hallva Lisias proconsul maga elé hívatta és faggatni kezdte őket, mi a nevük, hol van a hazájuk, mi a birtokuk. A szent vértanúk ezt mondták: „Nevünk Kozma és Damján; van még három fivérünk, akiknek neve Antimus, Leontius és Euprepius, hazánk pedig Arábia; a birtoklás azonban a keresztények előtt ismeretlen.” Erre a proconsul megparancsolta, hogy vezessék elő fivéreiket, és áldozzanak mindannyian a bálványoknak. A fivérek egyáltalán nem voltak hajlandók az áldozatbemutatásra, ezért elrendelte, hogy kezüket és lábukat kegyetlenül csavarják ki. Mikor pedig nevettek a kínzáson, megparancsolta, hogy bilincsbe verve vessék őket a tengerbe; de egy angyal azon nyomban kiszabadította őket a tengerből, és újra a kormányzó elé álltak. Látva ezt a kormányzó, így szólt: „A nagy istenekre! Gonosz varázslattal győztök le, hogy a kínzást semmibe veszitek, és a tengert lecsendesítitek. Tanítsatok meg hát engem is gonosz varázslataitokra, és Hadrianus isten nevében követlek benneteket.” E szavak után rögtön megjelent két démon, és kegyetlenül nekiestek az arcának, mire így kiáltott: „Könyörgök hozzátok, derék férfiak! Imádkozzatok érettem uratokhoz!”

Alighogy imádkozni kezdtek, a démonok azon nyomban eltávoztak, A kormányzó pedig ezt mondta: „Látjátok, mennyire megharagudtak rám az istenek, mert azon gondolkodtam, hogy elhagyom őket; úgyhogy nem fogom eltűrni, hogy isteneimet káromoljátok.” S elrendelte, hogy óriási tűzbe vessék őket; de az semmi kárt nem tett bennük, hanem a láng messze kicsapott, és az ott állók közül sokakat elemésztett. Erre az volt a parancs, hogy vonják őket kínzófára – egy angyal azonban úgy oltalmazta őket, hogy az ütlegelő szolgákra rendkívüli fáradtság telepedett, úgyhogy a fivérek ismét sértetlenül álltak a kormányzó elé. Ekkor a három fivért börtönbe záratta, Kozmát és Damjánt pedig keresztre feszíttette, és a néppel megköveztette; a kövek azonban elhajítóik ellen fordultak, és sokukat megsebesítették. Ekkor a kormányzó dühében őrjöngve elővezettette a három fivért, a kereszt mellé állíttatta őket, s megparancsolta, hogy Kozmát és Damjánt vonják a keresztre, s négy katona nyilazza le őket. A nyílvesszők azonban visszafordultak, sokakat megsebesítettek, de a szent vértanúkban nem tettek kárt. A kormányzó látta, hogy minden esetben kudarcot vallott, s halálos szorongásában reggel mind az öt fivért lefejeztette.

A keresztények pedig, akik emlékeztek Szent Kozma szavaira, hogy ne egy helyre temessék őket, azon gondolkoztak, hogy mi módon vagy hová akarhattak a vértanúk temetkezni. És íme, hirtelen odajött egy emberi hangon kiáltozó teve, és megparancsolta, hogy a szenteket közös sírba temessék.

Diocletianus alatt szenvedtek vértanúságot, aki az Úr 287. esztendeje táján lépett trónra.

Egy paraszt aratás után a mezőn nyitott szájjal elaludt, és egy kígyó bemászott a hasába. Mikor fölébredt, semmit sem érzett, és hazament. Később nehéz görcsök szállták meg. Szánalomra méltóan kiáltozott, Szent Kozmát és Damjánt hívta segítségül, de minthogy fájdalma egyre csak erősödött, a szent vértanúk templomában keresett enyhülést. Ott hirtelen elaludt, s a kígyó, amiképpen belement, a száján át eltávozott.

Egy férfiú, aki hosszú útra indult, feleségét Szent Kozma és Damján vértanúkra bízta. Megbeszélt vele egy titkos jelet, hogy ha valaki fölmutatja, rögtön kövesse, mert ő hívja. Ezek után az ördög, aki ismerte a jelet, amit a férj adott, emberi alakot öltött, fogta a férfiú jelét, és mondta: „A férjed küldött el hozzád abból a városból, hogy vezesselek hozzá.” Az asszony viszont még félt elindulni, és ezt mondta: „Felismerem ugyan a jelet, de minthogy férjem Szent Kozma és Damján vértanúkra bízott, az ő oltáruk fölött esküdj meg nekem, hogy biztonságban leszek, ha te vezetsz, s akkor azonnal útra kelek.” Az ördög, ahogy mondta, nyomban megesküdött. Az asszony követte is őt. Mikor egy félreeső helyre értek, az ördög ki akarta őt taszítani a nyeregből, hogy megölje. Megérezte az asszony, és fölkiáltott: „Szent Kozma és Damján Istene, segíts rajtam, mert bennetek hittem, mikor ezt követtem!” Ekkor a szentek fehér ruhás sokaság kíséretében tüstént ott termettek, és megszabadították; az ördög meg azonnal elpárolgott. Így szóltak hozzá: „Mi vagyunk Kozma és Damján. Mert hitelt adtál a ránk tett esküvésnek, segítségedre siettünk.”

Félix pápa, aki Szent Gergely után a nyolcadik pápa volt, Szent Kozma és Damján tiszteletére híres templomot épített Rómában.^* Ebben a templomban egy olyan férfiú szolgálta a szent vértanúkat, akinek egyik lábszárát egészen elemésztette a rák. És íme, álmában hívüknek megjelent Szent Kozma és Damján; kenőcsöket és orvosi eszközöket hoztak magukkal. Egyikük így szólt a másikhoz: „Honnan vesszük a húst, amivel a kivágott üszkös hús üres helyét kitöltjük?” Másikuk erre ezt mondta: „Bilincses Szent Péter cintermében épp ma temettek el egy szerecsent, hozz az övéből, hogy ennek megcsinálhassuk a pótlást.” Erre elment a cinterembe, s elhozta a mór lábát. Kimetszették a beteg húst, s helyére beültették a szerecsenét, s a sebet gondosan bekenték. A beteg húst pedig visszavitték a halott mór testébe. Mikor fölébredt, semmi fájdalmat nem érzett; kezét lábszárára tette, és semmi sérülést nem talált rajta. Gyertyát gyújtott, és semmi hibát nem látott a lábán. Arra gondolt, hogy talán ő nem is ő, hanem valaki más. Ám amikor felocsúdott, örömében kiugrott az ágyából, és mindenkinek elmesélte, mit látott álmában, és hogyan gyógyult meg. Izgatottan elküldtek a mór sírjához; úgy találták, hogy a mór húsát kimetszette valaki, és helyére az említett férfiú húsát tette a sírba.